A The Veldt egy novella amely Ray Bradbury, amerikai science fiction író tollából született 1951-ben, eredetileg a „The World the Children Made” címen. A mű nem csak azért érdekes, mert világa egy futurisztikus jövőt vázolt fel a XX. század közepén, hanem azért is, mert a történet helyszínéül szolgáló „Happylife Home”-ra napjainkban ráismerhetünk, ha nem is az író által megálmodott posztmodern, válságos formában. Ugyanis Bradbury egy olyan világot stilizál, ahol nincs már szükség emberi kezekre, emberi kapcsolatokra, s az említett ház neveli, gondozza a gyerekeket, látja el a szülőket. A paradigmaváltás pedig bekövetkezik, de már túl későn.
A Happylife Home egy önálló ház, ahol mindent gépek végeznek el, a család gyerekeinek, Peternek és Wendynek pedig olyan játszószobájuk van, ahol a képzeletük által életre hívott világ valóban teret kap, s hús-vér valósággá avanzsál. Az anya, Lydia kifejezi aggodalmát a szobával kapcsolatban, az apát, Georget viszont csak ámulatba ejti a virtuális valóság lenyűgöző részletessége. A szoba zsigerig hatoló elevensége azonban magában rejti az afrikai vadon minden kegyetlenségét. Az oroszlánok állott, vérszagú, nyáltól csöpögő pofája vérfagyasztó, ragadozó szemük színe pedig egy tökéletes francia gobelin sárgájának lenyűgöző pompájában tündököl. Miután az oroszlán nekik ront, a szülők meghasonlanak önmagukkal. A támadás megvilágítja a problémát, amely nem szűkíthető le a gyerekszobára. A családnak az jelenti a vakációt, ha „kikapcsolhatják” a házat. Rájönnek, hogy a ház átvette a szerepüket, nem tudnak vele versenyezni, akkor sem, ha a gyerekekről van szó. Mivel a szoba a Peter és Wendy képzeletéből építkezik, felvetődik a kérdés: Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek ezek a 10 éves gyerekek? Miért nem virágos mező fogadta őket pillangókkal, kék éggel, bárányfelhőkkel, vagy kedves erdei állatok társasága. A választ ki sem kell mondani, hiszen világos. A ház, modern fogyasztói társadalmunk metaforája a felelős. A kép pedig hátborzongató, amikor Lydia és George csak a plafont bámulják, és nem tudnak aludni a szobából kiszűrődő, ismerős ordításoktól, oroszlánbőgéstől. Hívnak egy pszichológust, David McClain-t, aki azt javasolja nekik, hogy utazzanak el, kapcsolódjanak ki. Elhatározzák, hogy a ház komfortjai nélkül fognak élni egy hónapig, kikapcsolnak minden áldott berendezést és megfogadják a pszichológus tanácsát. Nem megy minden a terv szerint. A gyerekek természetesen kikelnek magukból, a szülők pedig nem igazán ismerik már a nevelési praktikákat, köszönhetően a háznak. A gyerekek kisírnak még egy percet, még egyszer utoljára alapon. Amikor viszont indulni kéne, a gyerekek nincsenek sehol. A szülők utánuk mennek a veszedelmek világába. Becsapódik mögöttük az ajtó. Csapdába estek, a gyerekek csalták őket lépre. Amikor megjön a pszichológus, a gyerekeket egy tisztás közepén találja. Kellemesen piknikeznek, illedelmesen üdvözlik Davidet. Hol vannak a szüleitek? –kérdezte a pszichológus. Ó, mindjárt itt lesznek! –válaszolta Wendy. –Egy csésze teát? A pszichológus arcán pedig keselyűk árnyéka suhant át.
A történet legérzékletesebb tételmondata: We’ve been contemplating our mechanical, electronic navels for too long. My God, how we need a breath of honest air!” - said George.
